egy

Sötét, kicsi és jellegtelen a hotelszobánk. A falak piszkosfehérek, a bútorok zöldek, mindent egyenletes porréteg fed. A fürdőszobában nem férünk el egyszerre ketten, nem mintha ilyen meggondolatlanságot elkövetnénk. Az egyikünk folyton őrködik a másik felett, ez azóta van így, hogy lekerült rólam a védővarázslat.

Az ágyamon fekszem, nyakig betakarva, teljesen mozdulatlanul. Anya a másik ágyon alszik, hosszú, sötét haja szétterül a párnán. A választéka pont középen van, hosszú, kissé hullámos frufruja keretbe foglalja ilyenkor békés arcát. Akárcsak nekem. Teljesen ugyanúgy nézünk ki, a bőrünk kreolos árnyalata, harcos alkatunk, a szánk íve mind megegyezik. Még az is, ahogy mozgunk, az erőteljes és kiszámíthatatlan rúgásaink, a kecses kézmozdulataink, ahogy felpattintunk egy zárat vagy megemelünk valamit. Az egyetlen különbség köztünk talán az, hogy ő tizennyolc évvel idősebb nálam.

Bár, ha jobban megnézem, talán alacsonyabb is vagyok pár centivel, az utóbbi időben pedig határozottan elkezdett kivilágosodni a hajam. Lassan nem lesz már olyan nehéz megkülönböztetni minket egymástól, és akkor nem csak üldözöttek leszünk, hanem anyára egyenesen vadászni fognak.

Megrázom a fejem. Csak az éjszaka csendjében szoktak ilyen gondolataim támadni. A tizenkettedik születésnapom előtt rettegtem attól, ami rám várt. Ha egyszer lekerül rólad a védővarázs, akkor senki ember fia – vagy lánya – vissza nem igézheti. Igaz, házakra, szobákra, különböző helyekre még kiszórhatsz egy ilyen erős varázst, de ezek általában nem érnek sokat, ha ők tudják, hol találnak meg.

Az utóbbi négy és fél évben azonban, amióta csak országról országra menekülünk, valahogy elevenemre találtam. Nincsenek szabályok, nincsenek korlátok, csak én és az egyetlen élő rokonom – a világ ellen.

A függöny néha meglibben az enyhe szélben: direkt nyitva hagytuk az ablakot, hogy halljuk, mi történik az utcán. Már három napja ebben a piszkos hotelben aludtunk, Genfben, és még semmi gyanús nem történt. Ez vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Az utóbbi gyakrabban esett meg velünk.

Anya általában nyugodtan alszik. Ha mi alszunk, az érzékeink attól még ugyanolyan éberek. Belép valaki a szobába? Már fel is ébredtünk. Kopognak az ajtón? Ki is másztunk az ablakon. Ez így működik. Ruhában alszunk, összepakolt hátizsákjaink az ágy lábánál. Kényelmes bőrcipőt viselünk minden nap, a talpa hangtalan és puha, és persze tökéletesen tapad.

Képzeletben újra és újra lejátszom, mi történne, ha most megtalálnának. Látom, ahogy anya szeme kinyílik, kipattan az ágyból, karjának lendítésével az ajtó elé repíti az ágyát, amíg én kitárom az ablakot. Az éjszakai ég lilás árnyalatúnak hat a védőpajzson keresztül. Tudom, hogy nem ér sokat, mégis megigéztem egyet, amíg anya zuhanyozott. Utána észrevette, de nem szólt semmit.

Képzeletemben betörik az ajtót, és legalább négy férfi tör be a szobánkba. Öltözetük egyszerű, az övükön tíz különféle fegyver lóg. Arcukat maszk fedi.

Egymás után kiugrunk az ablakon a teraszra, és elkezdünk lemászni a korláton, de onnan is bekerítettek. Elkapják a lábam és lerántanak a földre.

Ezt a részt újrajátszom. Ritkán használunk varázslatot szektások ellen, nehogy a tudomásukra adjuk, mi mindenre vagyunk képesek. Azzal azonban már tisztában vannak, hogy képesek vagyunk tárgyakat, sőt, néha személyeket is mozgatni. Kisujjam egyetlen pöccintésével lesöpröm őket a falról. Ez a valóságban nem menne ilyen könnyen.

Már az utcán futunk az éjszakában, amikor egy halk koppanás az ajtón visszaránt a jelenbe. Finom, keskeny ujjak kaparásznak a csiszolt fán pont a kilincs felett: felismerem ezeket a hangokat. Anya felpattan, válla megfeszül, ugrásra, futásra, támadásra készen áll. Észreveszem, mennyire hasonló a testtartásunk, fejünk kissé előredől, nyakunk oldalra fordul, szemünk összeszűkül. Ujjaink görbék, akár a karmok, csupán lábujjaink érintik a padlót. Összenézünk egy pillanatra, aztán nesztelenül a hátunkra kapjuk a hátizsákokat. A derekunkon könnyedén össze lehet őket csatolni egy pánttal: meneküléshez tökéletes. Alig észrevehetően bólintok, amíg anya az ablakhoz lép és az üveghez érinti ujjait. Az mintha hullámzani kezdene, lassan, egyenletesen. Így könnyebben kijutunk, az ablakkeret ugyanis rémesen nyikorog. Az előbbi illúziómban erre nem gondoltam.

A kopogás folytatódik.

Az ajtóhoz megyek, egyik kezemet a kisasztal lapján tartva, hogy a betolakodó képébe tudjam hajítani, ha esetleg nem az állna odakint, akire számítok a hang alapján. Ahogy másik kezem a világos fára talál, az ajtó lassan átlátszóvá válik az én oldalamról.

Alacsony, szürke ruhás francia szobalány áll odakint. Egyik kezével a szoknyáját markolja idegesen, a másikkal még mindig kopog. Amint ideérkeztünk, azonnal felismert minket, most pedig valószínűleg figyelmeztetni jött.

Kinyitom az ajtót.

– Elnézést, kisasszony – mondja zavartan, enyhe akcentussal. – De attól félek, itt vannak.

Hát, ez a csaj aztán nem semmi. Az éjszaka közepén közölni két szállóvendéggel, hogy az üldözőik a hallban toporognak – talán nem ez a legrosszabb dolog, ami valaha történt ebben a szállodában.

– Hol? – kérdezem egy fél másodpercnyi meglepettség után.

– A tűzlétrán másznak fel, kisasszony. Azt javaslom, használják a személyzeti liftet.

És még pukedlizik is, mielőtt elindul a folyosón a lift felé.

Hátranézek, de nincs okom aggodalomra: anya minden szót hallott. Követ a folyosón, az ajtót halkan becsukja utánunk, majd látom, ahogy csuklója először jobbra, majd balra lendül, és halkan kattan a zár. Beszállunk a liftbe, és a lány éppen megnyomná a gombot, amikor valaki bentről áttöri a szobánk ajtaját. Ugyan maszk fedi a száját, de még így is látszik az arcán ülő elégedett grimasz.

Támadásra készen állunk anyával, de a lány megelőz minket.

– Menjenek! – kiáltja hátra, mielőtt a szektatagra veti magát.

Meg fog halni, döbbenek rá. A testfelépítése alapján nem lehet valami képzett harcos, talán csak figyelemelterelésnek jó. A férfi egy idő után valószínűleg felülkerekedik, és leszúrja, vagy elvágja a torkát.

Még a nevét sem tudom.

Becsukódik előttünk a liftajtó, és a földszint felé suhanunk. Lenyelem a könnyeimet. Egyszerre válunk láthatatlanná, én és anya. Ez egy olyan varázslat, amit nem tudunk sokáig megtartani, de talán addig elég, amíg pár sarokkal arrébb kerülünk, és sikerül lopnunk egy kocsit. Azt a részt valamiért mindig szerettem. Olyan egyszerűen felpattintjuk a zárat, és már visszük is az autót, a márka nem számít, csak hogy gyors legyen. Aztán pár száz kilométerrel arrébb ott hagyjuk egy benzinkúton, sértetlenül. A rendőrség könnyedén megtalálja, és mindenki jól járt. Egyszer láttam egy tudósítást valami dúsgazdag pasasról, akinek a kocsiját lenyúltuk, hát esküszöm, hogy szinte megsiratta a kicsikéjét, pedig volt vagy öt másik. De mégis jó érzés volt látni az arcát, amikor közölték vele, hogy épségben előkerült.

Láthatatlanság ide vagy oda, az azért mégis feltűnő, ha kinyílik a lift és nincs bent senki. Hárman őrködnek odalent, ránk várva. Kettőjükön hirtelen túl szoros lesz a maszk, oxigénhiánytól esnek össze. A harmadik tanácstalanul áll, aztán előránt az övéből egy hatalmas… hát, talán szablyának mondanám. Ronda és éles, az egyszer biztos.

Nem támadjuk meg, inkább elsurranunk mellette, ki az éjszakába. Fogytán az időnk.

Két saroknyira jutunk a szállodától, északnak haladva. Megállok a fal mellett, erőteljesen veszem a levegőt. Mágia ide vagy oda, a sebességünkkel nem tudunk sokat kezdeni.

– Carla? – suttogom a levegőbe. Már évek óta a keresztnevén szólítom anyát, elvégre bárki meghallhat minket. Ikreknek is kinézünk. Nem lenne szerencsés, ha rájönnének, melyikünk az idősebb. A húsz év feletti mágusok nincsenek igazán a szekta hasznára, őket válogatás nélkül öldösik. Nem veszíthetem el az anyámat.

– Itt vagyok, Laurel – feleli mellettem, keze az enyémre kulcsolódik, pont amikor mindketten ismét láthatóvá válunk.

Egy fekete Audit szúrunk ki az utca másik végén. Egy árva lélek sincs odakint, de még így is rettegünk, ahogy átfutunk az utcalámpák alatt. Ő a vezetőülésre pattan be, én pedig mellé. A motor felbődül, és elhajtunk.

– Aludj nyugodtan – mondja anyám. – Először Dél felé hajtok, aztán Nyugatnak. Új ruhák kellenek, aztán folytatjuk a keresést.

Bólintok. – Kelts fel, ha esetleg utolérnek.

– Úgy lesz.

Elsüppedek az ülésben. Jó lenne bekapcsolni a rádiót, elmerülni a zene nyújtotta békés érzéketlenségben, dobolni a ritmust az ujjaimmal. De ez olyasfajta luxus volt, amit nem engedhettünk meg magunknak, ahogy az állandó lakhelyet, a saját autót, a nyugodtan, egy teraszon elköltött reggelit vagy a tengerparton heverészést sem. Pedig a pénzünk valószínűleg megvolt hozzá, bankszámlák ezrein lekötve a világ minden táján. Családi örökség, vagy mi. Egyszer rábukkantak az egyik számlánkra, és az egészet el kellett adományoznunk. Egyikünk sem bánta a pénzt, csak hogy az alapján találtak meg minket, és megölték a nagyapámat. Ketten maradtunk anyával. Vannak másodunokatestvérek, rég elfeledett keresztszülők is valahol odakint, de rájuk is a biztos halált hoznánk, ha megkeresnénk őket. Minél kevesebb emberrel kerülünk kapcsolatba, annál jobb.

És éberség mindenek felett. Így zene helyett a motor egyenletes zúgása ringat álomba.

***

Másodperceknek tűnő órákkal később felébredek az álomtalan alvásból. Mint mindig, most is tudom, hogy nagyjából merre járunk. Messze magunk mögött hagytuk Svájcot, és Franciaország nagy részét is átautóztuk már. A nap állása alapján késő délután van.

– Átvegyem? – kérdezem anyát. Megrázza a fejét. – Még ne. Nem lassíthatunk.

– Követnek?

– Nem biztos. De sosem lehetünk elég óvatosak.

Nos, ezzel egyetértek. Hátranézek a tükörben. Az autó ablakai sötétítettek, ez volt az egyik oka, amiért kiválasztottuk. Ha nem tudják, hogy ezzel jöttünk el, akkor nehezebben találnak meg. Ha tudják, akkor a mögöttünk haladó több száz autó bármelyikében ott ülhetnek, felfegyverkezve, arra várva, hogy félrehajtsunk valahol.

– Láttál valami gyanúsat? – fordulok anyához.

– Volt egy autó, ami mintha követett volna egy darabon, aztán lehajtott Marseille felé – feleli. – Szerintem elvesztettek minket. Ha meghúzzuk magunkat, akkor ismét lehet pár nyugodt napunk. De először, szerezzünk valami tisztább öltözetet.

Igaza van. A farmersort, amit Genfbe érkezésünkkor vettem, már elég piszkos volt, nem is beszélve a pólóról, amit egy hete hordtam. Az egy dolog, hogy nagyjából minden nap meleg vízhez jutottunk, de a szállodai szappan nem tüntet el minden szennyeződést. Kezdve például egy nagy vérfolttal fehér topom oldalán – egy emlék pár nappal korábbról. Nem figyeltem eléggé, és megvágtak. Órákba telt, mire elég biztonságos helyre jutottunk ahhoz, hogy anya meggyógyíthasson. Utána egy darabig nem mehettünk ki az utcára, nemhogy egy butikba. Megpróbálhatnánk az internetes rendelést, de hova kérnénk a csomagot? És különben is, nem bízunk az internetben. Minden lenyomozható. Még mobiltelefonunk sincs – és az efféle elszigeteltség ára az, hogy nem válhatunk el egymástól.

Hét megbeszélt találkozóhelyünk van világszerte, ha mégis elszakadnánk, a hét minden napjára egy. Ha mondjuk ma, szerdán, el kéne válnunk, akkor holnap tíztől négyig lenne esélyünk arra, hogy elcsípjük egymást a Moszkvai repülőtéren. Ha egyikünk nem érne oda időben, akkor irány Cardiff, az esti órákban, és így tovább. Egy hónap volt a maximum. Onnantól egyedül kellene folytatnunk.

Hajnali egyre jár az idő, amikor behajtunk egy nagyobb városba. Anya egy bevásárlóközpont előtt állítja le az autót. Egy világoskék Hondára mutat, nem messze tőlünk.

– Azzal megyünk tovább. Fél óra elég, nem?

Bólintok. – Bőven.

A riasztót kikapcsoljunk, aztán belépünk a legelső üzletbe. Leveszem az első két topot, ami az én méretem, az egyik sötétkék, ezt a hátizsákomba gyűröm, a másik fekete, ezt gyorsan felveszem, aztán letépem a címkéjét. A véres pólót lángra lobbantom az egyik polc mögött, miután meggyőződtem arról, hogy a tűzjelző is kikapcsolt. Aztán keresek egy másik, sötétebb sortot, és belebújok. Belefűzöm az övemet, amin a legfontosabb dolgok függnek, egy pénztárca pár százassal és néhány hitelkártyával, két apró tőr és néhány hamis személyi. Veszek néhány új, puha zoknit is, bedobok pár kényelmes fehérneműt is a hátizsákba, aztán leülök a pult alá, hogy újrakötözzem a csizmámat. Úgy néz ki, mint amit az ősemberek hordhattak, egyszerű, sötétbarna bőrcsizma, a cipzár az oldalán az egyetlen modern dolog rajta. Egy zsineggel körbe lehet tekerni, hogy jó szoros legyen. Ha nem is ez lenne az egyetlen állandó ruhadarabom, akkor is ez lenne a kedvenc.

– Laurel – hallom anyám hangját a sötétben. – Mennünk kellene.

Leveszek egy csomag hajgumit, az egyikkel magas lófarokba kötöm a hajam, és követem a hangját.

Odakint azonban nincs senki. Az Audi ugyanott áll, ahol hagytuk, akárcsak a kék Honda, és a másik három autó.

Meg egy negyedik, egy fekete szedán, amit teljesen biztos, hogy Svájcban is láttam.

– Csinos vagy, szépségem – szólal meg egy hang a hátam mögött.

Nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik. Észrevétlenül becsatolom a hátizsák pántját a derekamon, és ökölbe szorított kézzel megfordulok. Egyszerre kell harcias tinédzsernek és védelmező anyának lennem, ha azt akarom, hogy fenn tartsuk az álcát.

– Hol van Carla? – kérdezem, az állkapcsom remeg. A falnak támaszkodó férfi lassan elindul felém, egyik kezében machetét lóbál.

– Milyen határozott. Ez tetszik.

Aztán rám veti magát.

Oldalra vetődöm, az egyik kést a lábába vágom, de nem engedem a markolatot. Utánam kap, miközben felüvölt a fájdalomtól. A copfom centikkel kerüli az ujjait. A hátába térdelek.

Megpróbál felém kerekedni, de ez így nehéz lesz.

Biztosnak kell lennem abban, hogy nem fog kiáltani.

Ujjaim egy mozdulatával megszorítom a maszkját, hallom, ahogy fulladozni kezd. Egy pillanatra átfut a fejemben, hogy ő is csak ember, még csak ereje sincs, hogy védekezzen ellenem. Valaki a fejébe beszélte, hogy a magamfajta rossz, mérgező és veszélyes, és ezért akar megölni.

Én meg a családomat védelmezem, gondolom, ahogy a nyaka halkan roppan. Nyelek egy nagyot, felállok, és továbbmegyek. A test mögöttem begurul az árnyékba, pont ahogy akarom.

A következő utcában egyértelmű dulakodás hallatszik.

Futni kezdek.

Ketten üldözni kezdenek, egyre közelebb érnek hozzám. Bevetődöm egy sarkon és futni kezdek egy sikátorban. A hangok egyre erősödnek. Az árnyékban rejtőzöm, sikerül láthatatlanná válnom. Talán elég lesz, amíg megtalálom anyát.

Az előbbi üldözőim elfutnak mellettem. Nem tudják, hova tűntem.

Az utca végén anyám négyük ellen harcol egyszerre. Új pulóvere már el is szakadt, a könyökén vörös folt. Alig használ varázslatot, többnyire rúg és üt, pörög és ugrik. Megbűvölve bámulom egy pár másodpercig, aztán előrenyújtom a karomat, gondolataimmal megmarkolom mind a négy tagot, és hátrarepítem őket. A többség feje keményen a betonnak csapódik és nem mozdulnak, az utolsó kitekeredett testtel fekszik a falnál.

– Laurel – suttogja anyám, és a karjába zár. Aztán megszorítja a kezem, és együtt futunk tovább.

– Honda? – kérdezem.

– Nem. Nem mehetünk vissza.

Nem tudom honnan, de legalább hatan ismét üldözőbe vesznek. Utcákon és sikátorokon keresztül rohanunk, amíg a tüdőnk bírja, néhányukat sikerül eltalálnunk egy-egy varázslattal, de csak újabbak érkeznek.

– Szét kell válnunk – mondja anyám, és behúz az egyik sarok mögé. Két keze közé fogja az arcom. – Fuss, és ne állj meg.

– De…

– Ne aggódj miattam. Nem hagyom magam megöletni olyan könnyen.

Hárman elrohannak a rejtekhelyünk mellett.

– Elcsalom őket. Találkozzunk szombaton, a megbeszélt helyen. Rejtőzz el valahol és hagyd abba a keresést egy darabig. Csak azzal törődj, hogy ne találjanak meg. Rendben?

– Carla…

– Ígérd meg, Laurel! Ha nincs más választás, nyiss egy portált. Ha nem gondolsz úti célra, akkor oda visz, ahol vigyázni fognak ránk.

– Kit fogok veszélybe sodorni ezúttal? – suttogom vissza. Nagyon nem tetszik ez a terv.

– Talán vannak olyan helyen ezen a világon, ahova még az ő kezük sem ér el.

– Egy másik földrész – morgom.

– Egy másik földrész – ismétli anya. – Talán.

Nyelek egyet. – Szombaton.

Anya bólint. – Szeretlek, Laurel.

– Én is téged.

Aztán továbbfutok a sikátorban, ő pedig a másik irányba megy.

Megpróbálok nem felzokogni. Eddig sosem kellett elválnunk, csupán percekre, talán pár órára. Sosem volt biztonságos. Mindketten tudjuk, semmi jó nem sül ki abból, ha különválunk.

Az egyik utcából rám ugrik egy maszkos, és a földhöz szegez. A hátizsák hihetetlenül nyom, a csuklómon nem gyengül a szorítás, hiába veselkedek neki többször is. Végül csak rúgni tudok, és amikor az illető közelebb hajol, harapni.

Nem valami ízléses dolog, de felrántom a fejem és a vállába harapok. Erősen. Vér tódul a számba, de a túlélés vágya erősebb bennem az undornál, még ha csak kicsivel is.

Felüvölt, mire lelököm magamról, és végre sikerül hátrarepítenem.

– Nem szöksz meg ilyen könnyen, kislány – sziszegi. Felpattanok és futni kezdek. Egyre többen vannak a nyomomban, és egyre rövidebbek lesznek az utcák. De csak futok és futok és futok amíg öklendezni nem kezdek. A belső órám azt súgja, hogy legalább másfél órája váltam el anyától, amit a testem egy napnak, az agyam pedig egy percnek érez. Néha irányt váltok, egy ízben felmászok egy erkélyre és házról házra ugrálva haladok. Látom őket alattam, párat ki is tudok ütni, de aztán a földön folytatom az utat. Ég a talpam. Hajnali négy körül lehet, ezt biztosan tudom, még ha valami legbelül azt sikoltja, hogy ez lehetetlen.

Legalább tízen jönnek utánam, amelyiket megharaptam, fut legelöl. Néha bátorító dolgokat kiabál, például hogy megfizetek, meg, hogy úgyis el fog kapni.

És úgy tűnik, igaza is lesz. Zsákutcába futok.

Ötven méterrel lehetnek lemaradva. Az pont elég.

Ez az első alkalom, hogy egyedül csinálom ezt. Reszketve veszem a levegőt.

– Kérlek, működj – mondom, aztán oldalvást a falhoz csapom az öklöm.

Erő áramlik belőle mindenfelé, majdnem ledönt a lábamról, aztán az öklömet elnyeli a fal, és azt követi a karom, a törzsem, a lábaim. Látom, ahogy befordulnak az utca végén, de elkéstek. Megmenekültem. Először érzem, ahogy a fal a bőrömnek dörzsölődik, aztán simogató mágia váltja fel. Magába szippant a portál a másodperc századrésze alatt. Csak remélni tudom, hogy nem láttak meg. Száguldok a semmiben, kezemmel takarom az arcomat. A szemem mögött tűzijáték villan fel néha, szédülök, a végtagjaim néha oldalra csapódnak. A fulladozás ellentétét érzem, mintha túl sok lenne a levegő, és egyenesen a tüdőmbe, a bőrömbe tódulna. Sikoltani akarok, amikor végre kihajít a portál.

***

A térdem kemény, és nagyon hideg földnek ütközik, aztán összedőlök. Kavicsokon, jégen fekszem, mintha megállt volna az idő. Az előbb még üldöztek, de már messze vannak. Úgy tettem, ahogy anya kérte, nem gondoltam semmire, csak megnyitottam a portált.

Hangtalanul zokogni kezdek. Az erőmet mindig abból merítettem, hogy együtt voltunk, hogy ő még ott volt nekem. Itt, biztonságos magányomban megengedek magamnak egy kis gyengeséget. Magzatpózba gömbölyödöm, minden porcikám remeg a csontig hatoló hidegtől. Egy percig sem gondoltam volna, hogy pulóvert, vagy hosszúnadrágot kellett volna húznom, és ettől most idiótának érzem magam. Talán azt hittem, hogy örök időkig Európa déli részén fogunk fel-alá rohangászni?

Ki tudja, hol vagyok. A Himalájában talán. Vagy Oroszországban. Vagy az Északi-sarkon.

Szipogva felrángatom magam. Az Északi-sarkon nincsenek sziklák, én pedig határozottan azokon landoltam. Éles, kemény sziklákon. Hát, ezek látszani fognak. A vállam és a térdem felhasadt, de más egyéb mellett a csípőm, a hátam, és nyakam is sajog. A hátizsákom szerencsére egyben van, és pénzem is van. A csizma melegen tartja a lábam, legalább a lábujjaim nem fognak leszáradni. Hurrá.

Lassan felállok. A térdem egy merő seb, de tudok járni. Semmim nem tört el. Hátranézek. Mögöttem egy nagy, fekete szikla, valószínűleg ide nyílt a portál. Letörlöm a könnyeket az arcomról, mielőtt megfagyok, és a hónom alá dugom a kézfejeimet. A levegőben hó kavarog, de csak amit a szél kavar fel a talajról. Remegek, a fogaim éles hangot adnak, ahogy össze-összekoccannak. Sürgősen menedéket kell találnom, habár pár méternél nem látok messzebb. Valószínűleg egy felhőben vagyok.

A sziklán tapogatózva haladok tovább. Az erőm teljesen blokkolva van a hidegtől. Simán felmelegíthetném magam, ha képes lennék rá. De hiába csettintgetek, semmi sem történik. Így hát megyek tovább, csak megyek és megyek. Néha ritkul a felhőréteg, néha pedig megint besűrűsödik. Órák óta menetelhetek, amikor mozgást látok.

Ez nem lehet igaz!

Futni kezdek a mozgás felé. Határozottan emberi alakja van, de messzebb van, mint gondoltam.

– Hé! – kiáltom, a hangom rekedt és erőtlen. – Segítség!

Mintha ugyanarra sétálna, mint én. Hirtelen szem elől vesztem a felhőben, és újra futni kezdek.

– Várjon! Kérem, várjon meg!

Anya azt mondta, oda visz a portál, ahol vigyázni fognak rám. A lábaim csak visznek, rohanok, pedig már alig bírom.

– Segítség! – kiáltom még egyszer, utoljára, mielőtt térdre esem.

Az alak megtorpan. Ó, kérlek, kérlek!

– Segítsen, kérem! – üvöltöm teli torokból, de mintha elnyelné hangomat a szél.

De nem, az alak most határozottan felém fordul. Talán ha száz méterre lehet. Felé nyújtom a karom. Futni kezd.

Vajon mire számít? Biztos nem egy fiatal, nyáriasan öltözött lányra, tele pénzzel és véres sebekkel. Ahogy közelebb ér, észreveszem, hogy ő is fiatalabb, mint hittem.

– Kérem – lehelem, ahogy odaér. A kezem lehanyatlik, a testem a földre kívánkozik. Hirtelen meleg karok ölelnek át, megemelik az állam, hogy az idegen szemébe nézhessek.

Nem is annyira idegen. De nem, csak képzelődöm…

– Laurel? – kérdezi egy nagyon is ismerős hang.

– Dam? – suttogom vissza. De ez lehetetlen… Mégis mekkora az esélye, hogy…

– Te meg mit keresel itt?

Igen, ez határozottan ő. Damyan, a barátom, az egyetlen barátom az átlagos, unalmas, normális világból. Hatalmas dzseki van rajta, gyorsan lekapja és a vállamra teríti. Melegség árad szét a testemben, és összerándulok.

– Gyere – suttogja Dam. – A ház itt van a közelben.

Talpra állok, pedig nem is érzem a testem. Mintha szellem lennék, csak bolyongok, amerre a támogató karok mutatják, előre visz a lábam, aztán fel egy emelkedőn. Az élet nagyon lassan vánszorog vissza belém. Az éjszaka közben egyre alább hullott. Határozottan más időzonában vagyok, mint Franciaország. Legalább hat-hét órával korábban.

Kanada?

Hát, juharfát még úgysem láttam.

Lassan kirajzolódik előttem a ház, amiről Dam beszélt. Masszív betonfal magasodik előttünk, semmi ablak, csupán egy többrétegű üvegajtó. Kóddal nyílik. Odabent minden hófehér és szürke, többségben fémből készült. A falak és a padló ugyanúgy betonból. Van benne valami egyszerű és elegáns. Nagy tér, kevés bútor. A szemben lévő falon végig konyhaszekrények sora, a jobb oldali fal üvegből van, de a felhőben semmit sem lehet látni. A terem – mert másnak igazán nem hívhatom – közepén egy fehér kanapésziget, amin egy fiatalos, szőke hajú nő egy bögre teát fog keskeny ujjai közé.

Amint meglát, felpattan. Dam anyjára ismerek benne. Sosem kedvelt.

– Damyan? Mi történt?

Mielőtt Dam válaszolhatna, lassan kinyitom minden bizonnyal lila ajkaimat.

– Eltévedtem – felelem.

– Hát azt látom – bólint Pat. A teljes neve Patience, azaz Türelem, és nem valami találó. Hangja bővebb magyarázatot követel.

– Meg tudná mondani, hogy… egész pontosan hol vagyok? – kérdezem, nem törődve a ki nem mondott kérdésével.

– Föld bolygó, kislány. Kanada.

Hát, eltaláltam.

– Anya – kezdi Dam, de Pat csak legyint.

– Megmondtam, hogy nem tárgyalok a magadfajtával – veti oda felém. Szavait nehéz felfognom, mert még mindig szédülök, fázom, hányingerem van, és a zokogástól sem állok olyan messze.

– Anya, miről…

– Majd holnap megbeszéljük, Damyan. Alhat a bátyád szobájában, úgyis van ott egy fölösleges ágy. Te pedig messze elkerülöd.

– Várj – sikerül kinyögnöm. A meleg hatására kezd visszatérni belém az élet, ugyanakkor most érzékelem csak igazán, mennyire kimerült vagyok. De ennyire még van energiám. – Én elmondom neki. Most.

Pat szeme villámokat szór. Damyan értetlenül néz rám, aztán meghátrál. Ez a játszma köztem és Pat közt játszódik, úgyhogy ő felém biccent, aztán eltűnik.

Sóhajtok.

– Utána nem beszélünk többet, ha ezt akarod – mondom, Pat szikrázó, viharszürke szemébe nézve. – Holnap eltűnök. De most még két dolog van, amit meg akarok és meg is fogok tenni, akár egyetértesz, akár nem.

Néma harcunk többet árul el, mint a közte elhangzó szavak.

– Mit akarsz?

– Először – mondom, kiegyenesedve, megmutatva, hogy igenis meg tudok állni a saját lábamon, – védővarázslatot vonok a ház köré.

Pat élesen beszívja a levegőt. Végül nem szól, úgyhogy az ablakhoz megyek és az üvegre teszem a kezem. A felhőtől semmi sem látszik a kinti világból. Lassan elmormolom a latin szavakat, amitől papírvékony védőburok fut végig a ház falán. Alig látszik. De mivel nem tudják, hol lehetek, valószínűleg hatásos. Ameddig idebent maradnak, nem bánthatják őket.

– És most? – sziszegi Pat. Kissé mintha felengedett volna, de tudom, hogy nem bízik bennem. Talán sosem fog.

– Elmondom Damnek az igazat.

Megfeszül a válla, de készen állok a folytatással. – Megérdemli, hogy tudja. És ha már tisztában vagy azzal, mire vagyok képes, akkor azt is tudod, hogy a végén még mindig kitörölhetem az emlékeit.

– Miért nem tetted már meg az első alkalommal? – vág vissza.

– Nem voltam elég erős hozzá – hazudom. Ahogy Pat értelmezi, úgy valóban hazugság, de a saját füleimnek ez igaz. Egyszerűen nem voltam rá képes.

Damyan időközben visszatér, kezében egy vastag takaróval, amit azonnal a vállamra terít. Nem is tudom, mikor vette le rólam a kabátját. Összehúzom magamon a száraz, puha anyagot és megremegek.

– Akkor talán üljünk le – mondja Pat.

– Kérsz teát? – fordul felém Dam, de mielőtt nemet mondanék, Pat leinti.

– Egy magyarázatban egyeztünk ki Laurellel. Utána pedig elmegy aludni.

Damyan sóhajtva veszi tudomásul anyja szavait. Mindketten velem szemben ülnek le, amitől kényelmetlenül érzem magam, Dam ráadásul előredől és a térdére támaszkodik. Először fel akarom húzni a lábam, aztán rájövök, milyen piszkos lehet a csizmám, és nem akarok több okot adni Patnek arra, hogy csúnyán nézhessen rám.

– Én… – kezdem bizonytalanul, Dam szemébe nézve. Megrohannak az emlékek, ahogy együtt nevetünk, együtt rohanunk az esőben. Sosem hittem volna, hogy okom lesz megmagyarázni, miért kellett elbúcsúznom tőle annak idején.

– Én amolyan… mágusféle vagyok – mondom végül. – Franciaországban voltam, és üldöztek. Nyitottam egy portált, itt kötöttem ki, te pedig megtaláltál. Nagyjából… ennyi.

Damyan lassan vonja fel mindkét szemöldökét. – Ennyi?

Nem hisz nekem?

Felemelem a kezem, az ujjaim már egészséges színűek, és rendesen tudom őket mozgatni. Óvatosan csettintek, mire parányi láng tűnik fel a mutatóujjam hegyén. Mindketten megbabonázva bámulják, még Pat sem tudja elrejteni a csodálatát, bármennyi gyűlölet is van benne. A varázslat ismét kimerít, így eloltom a lángot, és visszahúzom a kezem a takaró alá. Damyan szemében kérdések sorakoznak, de az anyja a térdére teszi a kezét, ezzel megfékezve őket.

– Megbeszéltem Carlával, hogy többet nem keresztezik egymást az útjaink – mondja Pat. – De olyan volt nekem, mint a húgom, és még ha nem is szívlelem az olyanokat, mint ti, nem akarom egyikőtök halálát sem. Szóval itt maradhatsz, amíg biztosak nem vagyunk benne, hogy senki sem követett.

Mire ez a hirtelen változás? Damyanre nézek, aki ugyanolyan meglepett, mint én. Bátorító mosolyt villant felém, aztán a vállamnál fogva lassan felhúz. Szédülni kezdek.

Valamit akartam még mondani, valami fontosat…

– Gyere – súgja a fülembe Dam. Minden kitörlődik az agyamból, már csak a pihenésre tudok gondolni, amiben nemsokára részem lesz.

Várjunk csak, akkor most tényleg a bátyja szobájában fogok aludni? Vagy… mi?

Nem is tudtam, hogy van egy bátyja.

Damyan jól van, jut eszembe, és majdnem el is mosolyodom. Nem bántották, nem ölték meg, nem vetették alá kínvallatásnak, és most már tudja rólam az igazságot…

Vajon…

Kinyílik egy ajtó. Már nem gondolkodom. A takaró lekerül a vállamról, testem egy puha ágynak ütközik. Már nincs rajtam a hátizsák és az övem. Kinyújtom a karom értük, ujjaim a durva szövetet tapintják az ágy mellett, és megnyugszom. Dam le akarja húzni a csizmámat, de elhúzom a lábam. Végül betakar és elmegy. De ekkor már alszom.

***

Valaki végigsimít az arcomon, inkább kíváncsian, mint gyengéden. Ez nem anyám keze, fut át az agyamon, aztán rájövök, hogy nem is lehet az. Messze vagyok tőle.

Résnyire nyitott szemeimen át Damyan arcát pillantom meg, reggeli fénybe burkolva. Csak hogy valami nem stimmel vele. Mások a színek, a haja nem szőke, hanem inkább barnásabb, a szeme határozottan kék. És ahogy fölém hajol, sokkal magasabbnak tűnik. És szélesebb a válla is, és…

És ekkor beugrik, hogy Damyannel már nem beszélhetek.

És hogy a bátyja szobájában aludtam.

A szemem hirtelen tágra nyílik, és egy hófehér, kihívó mosollyal találom szembe magam.

– Jó reggelt, ismeretlen lány a szomszéd ágyban – mondja Damyan bátyja, és határozottan jól szórakozik. – Nem mintha bármi gondom lenne veled, de… ki vagy, és mit csinálsz itt?

Megdörzsölöm a szemem. – Jó reggelt.

Felvonja a szemöldökét. – Á, értem, hulla vagy még. Akkor egyszerűsítsünk kicsit. A nevem Mason – nyújtja a kezét, – és a tiéd?

Először a kezére nézek, aztán a szemébe, aztán vissza a kezére. Lassan ébredeznek a tagjaim, a lábamat szorítja a csizma, a karom pedig, amin fekszem, eléggé elzsibbadt.

A másik karomat felemelem, és megpróbálok kezet fogni vele. – Laurel.

– Á.

Szóval hallott rólam. Akkor én miért nem hallottam még róla?

Feltérdelek és nyújtózom egyet. Mason tényleg magasabb Damnél, legalább egy fejjel. Felkászálódom, és körbenézek, most, hogy világos van a szobában. Mason mintha várna valamire, és nem akar megzavarni. Hagyom, hadd várjon.

A cuccaim még mindig az ágy mellett fekszenek, láthatólag senki sem nyúlt hozzájuk. A szoba zsúfolt és rendetlen, ruhák, könyvek fekszenek szanaszét, a falakon semmi, csupán néhány polc. Ablakok nincsenek. Felnézek. Lámpa sincs, a plafon teljes egészében üvegből van, a sarkokban tükrökkel. Az egyik elvakít, a szemem elé kapom a karomat.

– Hol van Damyan? – kérdezem.

Masont mintha felvidítaná a társalgásra való hajlamom.

– Elmentek. Mindketten. Csak te és én vagyunk, kiscsillag.

Sóhajtok. Kikerülöm, és belépek a hatalmas nappaliba.

– Miért nem mentél velük? – kérdezem, hátranézve. Mason az ajtajában áll, a falnak dőlve. Nyilván be akar vágódni, vagy mit tudom én. Vékony, szürke, feszülős pulcsi van rajta és egyszerű farmer. Izmosabb is, mint Dam.

Elfordulok. A szemem sarkából még látom, ahogy elvigyorodik.

– Én általában itt maradok, ha elmennek valahová. Valakinek a házra is kell figyelni.

Azt megteszi a varázslatom, gondolom. Összeszorul a torkom, ha eszembe jut, hogy Dam – és Pat – a pajzson kívül vannak éppen.

Mason lassan mellém ér, ahogy az ablaknál állok. A felhő eltűnt, így teljes a kilátás. Egy hegy oldalában vagyunk, alattunk elterül a város. Gyönyörű. Sosem sejtettem, hogy Damék ilyen gazdagok lehetnek.

Mason az üvegre helyezi az ujjait. – Szóval te is olyan vagy.

Oldalra kapom a fejem, de nem szólalok meg. Nem biztos, hogy arra gondol, elvégre…

– Felismerem a mágiát, ha látom – folytatja, miközben töprengve bámulja az üveget. Nem, nem is az üveget, hanem a halvány, alig észrevehető, vibráló védőpajzsomat. – Anyám már mesélt rólatok.

– Honnan tud ennyi mindent? – bukik ki belőlem a kérdés. Pat felvilágosultsága határozottan frusztrál. És ehhez adjuk hozzá a tényt, hogy Damyan óvja tőlem, amíg a bátyjának mindent elmond.

– Fogalmam sincs – feleli, aztán elfordul az ablaktól hogy szembenézhessen velem. Karjait összefonja a mellkasa előtt, engem tükrözve. – De igaz?

Sóhajtok. – Igen. És neked erről nagyon nem kéne tudnod.

– Az őszinteség a minimum, miután az ágyamban aludtál – mondta, közelebb lépve. Én viszont hátráltam.

– Technikailag két külön ágyon aludtunk.

– De mindkettő az enyém.

Idegesen fújom ki a levegőt. Ez a srác hozzá van szokva, hogy győz.

Viszont számomra is ismeretlen a vereség fogalma.

– Mire kell neked két ágy, különben? Egyszerre csak az egyiken tudsz aludni.

– Néhány pohár tequila csodákra képes – kacsint rám.

A szememet forgatom. – Mit szólnál helyette egy kávéhoz?

Oldalra dönti a fejét, és úgy néz rám, mintha meg akarna fejteni.

– Oké – mondja végül. – Kérsz egy takarót?

Észre sem vettem, hogy milyen libabőrös lett a karom. Valóban kissé hűvös volt. Bólintok.

Egy félmosollyal hagy ott, én pedig a konyhaszekrényhez lépek. Lassan letapogatom az összeset az elmémmel, amíg meg nem találom, amit keresek. Kávébab. Bögrék és kanalak. Egy kevés kakaópor. A hűtőben legalább tíz doboz tej van, abból kettő nyitva. Mindkettő friss, kiveszem az egyiket és lerakom a többi mellé.

– Ha a vízforralóhoz kell segítség, csak szólj – hallom Mason jangját a hátam mögött, aztán körülölel egy takaró. A kezei talán egy másodperccel tovább maradnak a vállamon, mint kellene. Magamra húzom a takarót úgy, hogy ki tudjam dugni alatta a kezeimet.

– Megoldom – felem hátranézve, aztán a két bögre fölé teszem a tenyerem. Ahogy lassan felfelé húzom őket, a két vastag falú, halványkék bögre megtelik a forró kávéval. Amikor kész vagyok, csak intek az ujjammal, mire minden összetevő visszakerül a helyére. És az arc, amit Mason vág, megfizethetetlen.

– Azt a – mondja mellettem. Úgy bámulja a két bögrét, mintha a világ nyolcadik csodáját fedezte volna fel, ami valamilyen oknál fogva robbanásveszélyes.

Felé nyújtom az egyiket, amikor látom, hogy vonakodik érte nyúlni.

– Egy kicsit még forró – mondom, csak hogy mondjak valamit. Megrázza a fejét.

– Még sosem láttam ilyesmit.

– Akkor azért vágsz ilyen képet. Á, már értem – felelem, és gyorsan megkóstolom a kávét. De aggodalomra nincs okom – tökéletes lett. Ujjaimmal körbefonom a bögrét, és a pereme felett nézek fel Masonre. A pultnak dőlve mosolyog.

– Szóval, mi a sztorid? – kérdezi, amikor a csend kezd hosszúra nyúlni. Egyik lábamról a másikra állok.

– Melyik részére gondolsz?

Természetesen arra, hogy hogyan kerültem ide.

– Hát, úgy az egészre. Tudod, hol a családod, hogyhogy tudsz… öhm, varázsolni, meg ilyenek. Meg hogy hogyan jutottál el idáig, és hogy mi a helyzet a tesómmal.

– A tesóddal?

– Elég jó barátok voltatok, nem?

Félrenézek egy pillanatra. – Igen.

– Szóval, akkor miért nem hallottam jó ideje rólad?

– El kellett mennünk – mondom, aztán lerakom a bögrémet és idegesen dobolok a pulton a körmeimmel. – Egy mágust tizenkét éves koráig egy varázslat védelmez. Olyasmi, mint amit a házatok köré vontam – intek az ablak felé. – Aztán, amikor az lekerül, őt is üldözik. Könnyebben megtalálhatóak vagyunk ezután. Van egy… hát, anyámmal szektának hívjuk, de van egy szervezet, ami arra esküdött fel, hogy megtisztítja tőlünk a világot, vagy mi. A tizennyolcnál fiatalabbakat mindenféle vizsgálatnak vetik alá, de az idősebbekkel nem tudnak sokat kezdeni.

Iszok még egy kortyot. – Szóval, Dammel barátkozni eleve hülyeség volt. Majdnem két hónapot töltöttünk Angliában, és azt hittem, hogy talán meglógtunk és rendes életünk lehet. De persze nem így lett. Pat amúgy is utált, és gondoltam, Damnek nem használna, ha az orra elől vinnének el. Nem beszélhettem neki arról, ami voltam, vagy az életünkről. Kitörölhettem volna az emlékeit – mondom, ahogy eszembe jut az előző este, – de nem tudtam megtenni.

A szavaim közöttünk függenek a levegőben egy darabig. Mindkettőnk bögréje üres. Már nem fázom, de nem tudom rávenni magam, hogy levegyem a takarót a vállamról. Most valahogy szükségem van rá.

– Beszéltél erről valaha is? – kérdezi hirtelen Mason. Megrázom a fejem.

– Nem igazán volt kinek. Amióta az eszemet tudom, a családomat üldözik, és mára már csak…

Te jó ég. Anya.

– Jól vagy?

Megmarkolom a pult szélét. – Milyen nap van?

– Csütörtök, de…

Lassan kifújom a levegőt. Három napom van eljutni Bécsbe.

– Laurel, minden rendben?

A szoba még egyszer, utoljára körbefordul, aztán visszaáll a helyére. Mason a vállamat fogja, úgy tart meg, ujjaim a pólójába kapaszkodnak, hogy össze ne essek.

– Vasárnap délben Bécsben kell lennem – suttogom, aztán felnézek rá. – Segítesz?